Kultúra és Közélet

„Rendületlenül a hitben!” – Interjú Dr. Beer Miklóssal

Cikksorozatunkban a Magyarországon bejegyzett, jelentősebb egyházak vezetőivel beszélgetünk életútjukról, hitvallásukról és egyházukról.
Ez alkalommal Dr. Beer Miklóst, a Váci Katolikus Egyházmegye püspökét kérdeztük.

– Eléggé nehéz gyermekkora volt. Ez mennyire befolyásolta pályaválasztását?
Belső indíttatású döntés volt, vagy inkább külső tényezők késztették a papi hivatás választására?

– Minden tényező ebbe az irányba mozdított, ahogy próbálom visszaidézni gyermekkoromat. Kétségtelen, hogy vallásos családba születtem. Nem nagyképűséggel, sokkal inkább realitással mondom, hogy édesanyám egy intelligensen vallásos nő volt. Nagymamám is nagyon realista, de őszintén hívő ember volt. Anyámtól gyermekkoromtól kezdve olyan könyveket kaptam, amelyek érdekes papi életutakról, nagyszerű papok történeteiről szóltak. Ezekhez mind hozzá kapcsolódott –apám halála és a kitelepítésen kívül-az, mikor Zebegénybe kerültünk. Pont akkor helyeztek oda egy nagyszerű tudós papot, aki tinédzserként nagy hatással volt rám.
Később, már Vácon tanultam, találkoztam egy pappal, akinek szintén nagy hatása volt pályaválasztásomra. Az érettségi táján már teljesen egyértelmű volt, hogy ez az én utam!

– 2003 óta áll az egyházmegye élén. Magazinunk úgy tudja, néhány napon belül betölti 75.életévét. Így püspökként nem gyakorolhatja lelkipásztori tevékenységét.
Milyen változást hoz ez az egyházmegye, illetve Püspök úr életében?

– Az egyházmegye szempontjából sem mellékes, hogy ki lesz az utódom. Az én életemben pedig biztosan lényeges változást hoz a nyugdíjas időszak.
Az életem-természetesen ezt még csak elképzelem, lévén, hogy még nem voltam nyugdíjas- más lesz. Talán nyugodtabb. Például nem kell reggel időre az irodába menni, nem kell a sok telefont, e-mailt, levelet kezelni. Igaz, nyugdíjas barátaim azt mondják: ez nem egészen így szokott sikerülni. Abban biztos vagyok, hogy egészen más lesz.

– Lelkipásztori munkája több korszakot átível, az 50-60-as évektől napjainkig.
Hogyan látja a katolicizmus jövőjét a 21.század kihívásaival szemben?

– Utalnék Ferenc Pápa pünkösdi beszédére, ami elsőre kicsit meghökkentő: „Meg kell változtatni ezt az egyházat!”. Ezt így gondolom én is. Már a II. Vatikáni Zsinat óta eltelt több mint ötven év. Egyre jobban gyorsul a világ, ezáltal sokkal gyorsabban kell reagálnia a katolikus egyháznak is a változó körülményekre. Azt szokták mondani a katolikusokra, hogy alapvetően „nehézkes társaság”,lassan mozdul. Ennek vannak előnyei is, de ugyanakkor tudatában vagyok annak, hogy egy kicsit gyorsabban kellene reagálni a társadalmi változásokra, a felgyorsult életre.

– Sok irányú tevékenységét többek között Radnóti Miklós antirasszista díjjal is elismerték.
Mint egyházvezető milyen hatást tud gyakorolni a kirekesztésekkel szemben?

– Meggyőződésem szerint a szociális érzékenységet nem lehet könyvből megtanulni. Küzdelmekkel teli életemből adódik, hogy át tudom érezni a kirekesztettség milyenségét. Tudom milyen éhezni, mit jelent az, amikor azt mondják: ez a lakás többet nem a tiétek. Itt a teherautó, tessék felszállni. Bennem maradtak ezek a rossz emlékek. Ezzel magyarázom az átlagnál talán kicsit nagyobb szociális érzékenységemet. Ennek a tudati-lelki háttere Jézus Krisztus evangéliuma. Ezt nem lehet máshogy értelmezni, mint a mindent teremtő Isten oldaláról. Hisszük azt, hogy ő választotta meg a betlehemi nyomort, az üldöztetést és a kirekesztést. Ezzel ad minden embernek iránymutatást: ha emberek akartok lenni, akkor ez az út az emberség felé: az együttérzés, a sors- közösség vállalás, a kicsik mellett való elköteleződés.

– Az utóbbi évtizedekben a fiatalok egyre jobban nihilistákká válnak, egyre jobban szűkül a világuk. Milyen irányt tud mutatni a fiataloknak ezek ellen súlyozására?

– A nevelés, egyáltalán a pedagógia az életünk meghatározó élménye. Sokszor megállapítottuk már, hogy minden szónál többet ér a tett. A pedagógia kulcs kérdése a hiteles példamutatás. Hiszek abban, hogy a fiatalok is érzékenyek, vagy legalábbis érzékenyíthetők a hiteles emberi magatartásra.
A hiteles példamutatás szükségessége fokozottan vonatkozik ránk, papokra. Komolyan úgy gondolom, hogy a fiatalok kiábrándultsága valamiből adódik.
Ez a mi felnőtt életünk ellentmondásossága, hiteltelensége.

– Úgy gondolom, hogy ezt a hitelességet nem csak a világi hívők felé kell tolmácsolnia. Püspök úr, a jövő diakónusainak(olyan személy, aki egyházi szolgálatokat teljesít. -szerk.) milyen feladatokat szán az egyház?

– Keressük a jövő egyházának modelljét. Az biztos, hogy a hagyományos egyház vezetői,-zsargonnal élve: klerikális -modellje mindenképpen változtatást igényel. Bár a számok nem mondanak el mindent, sok mindent jeleznek. 15 éves püspöki szolgálatom alatt egynegyedével csökkent a papság létszáma. 200-ból már csak 150 papunk van. Ez óriási csökkenés. A diakónusokra rátaláltunk a II. Vatikáni Zsinat után, vagyis a családos elkötelezett férfiak szolgálatára. Keressük még a helyüket. Próbáljuk az ősegyház életéből rekonstruálni, hogy mi is lehetett a diakónusok eredeti feladata. Ahogy olvassuk a Bibliában
-az Apostolok cselekedeteiben-, elsősorban a karitatív szolgálatot látták el, csak másodlagosan a tanítást, egyházszervezést. Jelenleg egy „öszvér” megoldást próbálunk kitalálni, mivel kevés a pap.
A diakónusokat próbáljuk a közösségek vezetésére átirányítani.

– Mostani világunk nagyon megosztott. Számtalan esetben eldurvult a társadalmi, politikai viszony, közbeszéd.
Ezekkel a viszonyokkal kapcsolatban Ön, mint az egyház főpapja milyen üzenetet tud átadni?
Mit üzen a reménykedőknek és a remény vesztetteknek?

– Assisi Szent Ferencet jelenlegi pápánk nagyot sokat emlegeti. A 13.század különleges figuráját, aki meghökkentette a környezetét puritánságával, naivitásig vitt béke szolgálatával. Van egy nagyon kedves imája-melyet én is nagyon szeretek- így kezdődik: „Uram, tégy a te békéd eszközévé!” A mi nemzedékünk életében nagyszerű és reménykeltő dolog, hogy eljutottunk odáig: párbeszédet folytatunk, megértjük egymást a különböző keresztény felekezetekkel. A reformáció 500. évfordulója volt tavaly.
Mostanra elértünk odáig, hogy szóba állunk egymással, keressük közös gyökereinket. Például itt Vácon, tavaly minden hónapban tartottunk teológiai estet, ahová mindig meghívtunk valakit egy másik felekezetből. Arra voltunk kíváncsiak, hogy ők hogyan értelmezik Luthert. Ez bizonyíték arra, hogy lehet keresni a megbékélést. Ez pedig azért nagyon hangsúlyos, mert 500 évvel ezelőtt egymást máglyára küldtük, lekaszaboltuk. Nekem reményt ad ez arra, hogy kölcsönös tiszteletet feltételező párbeszédet lehet folytatni és kell is.
A politikai megosztottság nagyon fáj. Úgy gondolom: nekünk egyházi embereknek nem szabad egyik politikai párt mellett sem elköteleződni. Felelősen azt kell éreznünk, hogy segíteni-megérteni kell egymást. Ábrándozom egy olyan parlamentről, ahol az ellenzéki felszólaló épp úgy megtiszteli a kormánypártit, mint a kormánypárti az ellenzékit. Ebbe az irányba kellene menni!
A mai közbeszédre jellemző durvaságot, gúnyt el kellene már felejteni.
Nem régiben került a kezembe John Fitzgerald Kennedy egy mondása: „ A tolerancia nem azt jelenti, hogy az ember nem elkötelezettje a saját meggyőződésének. Sokkal inkább azt jelenti, hogy elítéli más meggyőződések elnyomását vagy üldözését.” Úgy gondolom ez kellene, hogy az irányadó legyen, nem a durvaság és a gyűlölet.
Sokat kirándultam tanítványaimmal, cserkészekkel. Nekik szoktam mondani: egy hegyre felmenetkor ne kicsinyeljék le azt, aki más utat választ. Legfeljebb a csúcson megvitatjuk, melyik volt a könnyebb.
Így képzelem el a világot. Aggódom a jövőért!

Cikksorozatunk 2.része: Sulok Zoltán Szabolcs    ¦3.része: Mireisz László ¦ 4.része: Lange László

(KIEMELT KÉP: Press77/Erki Ádám)

  • Köszöntjük a Press77 Magazin főoldalán!
  • Az újság havi megjelenésre állt át.
  • Az új tartalmak minden hónap utolsó vasárnapján jelennek meg.
toggle